A járdán ült a VIII. kerületben a templomhoz közel. Megörültem neki. 21 éve ismerem jobb, rosszabb állapotait látva. Számtalan újraélesztés után most éppen egészen jól néz ki. Na persze, ez szubjektív, mert több évtizedes utcázás, amit a drog és az utóbbi évek kannásboros léte is megspékelt, kortalanná tette.

Felismert, örült, megköszönte, majd beletuszkolta a zsebébe a neki hozott vaníliás batyut, de láthatóan, valami átfutott az agyán.

• Megkérhetlek valamire?
• Nem veszek bort Neked.
• Jó. Akkor elkísérsz?

A válasz után felcihelődött. Botját, hátizsákját, kínai kajás zacskóját összeszedve elindultunk.

Pár méter, de az életkorának nem megfelelő tempóval. Bőven volt időnk beszélgetni.

Legutóbb a XIII. kerület egyik kórháza előtt tengette mindennapjait. Majd rossz állapota miatt bevitték, és lábadozott. Vajdában a gond ott kezdődött, amikor kijárt, napi 1 órás szabadságot kapott, de azzal jött a pia is. Akkor jött el, amikor egy bárszekrénnyi nedű volt már a segítőknél elkobozva. Még a kapucnijából is előkerült egy kis folyékony legális tudatmódosító.

Most közel volt a Dankó utca.

• Miért nem mész be?- kérdeztem.
• Hát magam sem értem, de amint megvan a bor, akkor már nem érdekel semmi. Most is nagyon örültem neked, de nem tudtam, hogy mondjam meg, hogy borért mennék…

Közben a közeli templom „atyája” ment el mentünk, egymásra köszöntek.

Nem lepődtem meg. Ennek a fiúnak a maga 4xével nincs priusza, nincs ellensége, valahogy szerethető mindenkinek. Csak az a gyerekkor, amiben ő egy fix ponttal sem találkozott, egy kalandnak induló serdülőkorrá vált, majd beletorkollott ebbe az önpusztításba. Szülei már meghaltak, de az anyai minta itallal volt megspékelve, az apját rosszindulatú daganatos betegség vitte el. Szóval nincs senkije… Mondjuk tiniként sem volt mellette egy kereteket adó, törődő, szerető felnőtt. Simán élték a szülők az életüket külön-külön párkapcsolatban. Ő a nagyinál, de leginkább egyedül egy panelban…

Amikor inni kezdett, azt már nem vártam meg.

Pár héttel később a Szent István körúton láttam meg. Egy kapualjban kuksolt, fázott, félt, hogy delirálni fog, az üveg mellette volt, a hangok furán felerősödtek számára, maga alá eresztett – tudta, hogy felállni sem tud. A méltóság elszállt. Megbeszéltük. Mentőt hívtam rá. Bevitték.

Egyszer csak-csak eljön megint az a pont, ami a változásra sarkallja – és ott is tartja. Addig marad az ártalmak csökkentése.

Varga Mónika

Amennyiben Önnek vagy hozzátartozójának kábítószer-problémája van, keressen minket bizalommal!
Drogprevenciós Alapítvány  1134 Budapest, Csángó u. 3/b.
Nyitva: Hétfő-péntek 16-19 óráig