Akkoriban valahogy minden összejött, összecsaptak a fejem fölött a hullámok. A családi életem zűrös volt, a párkapcsolatom tönkrement, munkahelyem nem volt, a felelősség viszont agyon nyomott.

Először a fizikai tünetek jelentkeztek, mint szédülés, nehézlégzés, zsibbadás, néha ájulás. Alig múltam húsz éves, gyakorlatilag semmilyen kórelőzményem nem volt. Az orvosom egy teljes körű vizsgálat után közölte, hogy fizikailag rendben vagyok, de a lelki problémáimmal a pszichiátriára irányított. Ez lett a poklom első lépcsőfoka…
A magánéleti problémáim viseltek meg a legjobban. A szerelmi bánatból egyetlen tollvonással lett depresszió és pánikbetegség, én pedig szó nélkül elhittem az orvosnak, hogy csak a felírt gyógyszerektől lehetek jobban.

Kezdésnek egy kis Prozac-ot kaptam némi Rivotril-al megspékelve csak, hogy egészen biztosan enyhüljön az a fránya szerelmi bánat. A napi 4 mg Rivotril persze meghozta a hatást. Elmúltak a rosszullétek, alább hagyott a fulladás, a nap hirtelen kisütött, a világ pedig megszépült. Vagy ezt csak álmodtam? Ebben a mesterségesen létrehozott álomvilágban tényleg nem fájt semmi. Úgy igazán nem is érdekelt semmi. Megszűnt az a mardosó érzés, eltűntek a félelmek, a rosszullétek. Egybefolytak a napok, és valami mámorító lélekgyilkos köd lepte be az egész életemet.

A napjaim felét alvással töltöttem, a másik felében pedig a személyiségem teljes lepusztításán munkálkodtam úgy, az első megoldandó feladatnál önhatalmúlag emeltem kicsit az orvos által előírt dózisomon. Először csak a napi rutin dolgokat toltam félre. Senkit nem érdekelt, ha nem volt elmosogatva. A gyógyszeradag emelésével egyenes arányosan megszűnt az érdeklődésem a munkakeresés, a családi kapcsolatok, majd a baráti összejövetelek felé is. Pár hónap leforgása alatt elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. És minél inkább egyedül voltam, annál több időt töltöttem Rivotril mámorban. Ha jött egy csekk, bevettem egy szemmel többet. Ha összevesztem anyámmal, akkor kettővel többet. Ha meg kellett felelnem valami elvárásnak (hú, ez már nagy feszültség volt!) akkor még többet. Úgy csúsztam lefelé ezen a lejtőn, hogy észre sem vettem. A lényeg az volt, hogy nem fájt semmi. A tudatom, a lelkem, a személyiségem mindeközben olyan átalakuláson ment át, amilyet leginkább egy vérfarkasos horrorfilmhez tudnék hasonlítani.   Az álomvilágnak, amit a gyógyszerekkel idéztem elő, pedig semmi köze nem volt a valósághoz. Totálisan elvesztettem a realitásérzékemet, és mindent, ami én voltam. Mélyen legbelül még volt valami a valódi énemből, de az állandó tudatmódosult állapot többé nem engedte látszódni az embert.

Napokra, hetekre nem emlékszem az életemből. A beugró képkockák pedig a teljes káoszt sejtetik, én mégsem tudtam abbahagyni a gyógyszerezést, hiszen az orvos is megmondta, hogy szükségem van rá.  A mámorban eltelt időszak alatt mindent elvesztettem, csak néhány fanatikus családtag és barát marad mellettem, akik tehetetlenül nézték végig, hogy önkívületi állapotban sétálgatok éjszaka az utcán, vagy, hogy beszélni sem tudok a beszedett gyógyszermennyiségtől. De szerencsésnek születtem…

Mielőtt végérvényesen meghasadt volna a tudatom, és a Rivotril okozta álomcsapda örök fogságába estem volna, megszólalt a vészcsengőm! A pszichiáter szakorvos szerint a felírt finomságok vélhetően egy kisebb személyiségzavart idéztek elő nálam, ezért megoldásként egy kis gumiszobát javasolt. Nem értettem egyet vele.

Ez volt az utolsó lépés… és az első is, vissza a valóságba onnan, ahonnan csak keveseknek sikerül.
A mélyen eltemetett énemet kiásva a saját lelkem sírgödréből, újra építettem az életem, és megtanultam értékelni a szerelmet is, ami néha bizony mocskosul fáj.

Amennyiben Önnek vagy hozzátartozójának kábítószer-problémája van, keressen minket bizalommal!
Drogprevenciós Alapítvány  1134 Budapest, Csángó u. 3/b.
Nyitva: Hétfő-péntek 16-19 óráig