Minden elmondható volt rólunk, ami általában a testvéreket jellemzi. Szeretet, rivalizálás, cinkos összeesküvés a szülők, a világ és sokszor egymás ellen is. Az egyetlen év korkülönbség és a lázadó természetünk sok közös emléket szült. A tinédzser időszakunkat csak a bulik, a barátok és a felelőtlen döntések jellemezték, az anyai intelmeket meg sem hallottuk. Az első lehetséges alkalommal leléptünk otthonról… szentül hittük, hogy miénk a világ!
Aznap egy közös barátnőnk jött látogatóba hozzám, csak egy laza, beszélgetős estét szerettünk volna eltölteni. Az öcsémet is áthívtam, aki ekkorra már egy másik világban élt, amiről még senki nem sejtett semmit.

Egy haverjával érkezett, akit még életemben nem láttam. Nem fektettem erre különösebb hangsúlyt, hiszen alig több mint húsz évesen, lakótelepi gyerekként élve a mindennapokat, a barátok sűrűn cserélődtek körülöttünk. Fél órával később jelezték, hogy még hoznának valamit a boltból, ezért távoztak.

Éjjel 11 óra volt, amikora „mindent látó” szomszédom rémült arccal csöngetett be hozzám.

- Gyere gyorsan! Az öcséd elájult az utcán.

Nem gondolkodtam, csak fejvesztve futottam az ápolónő végzettségű barátnővel az oldalamon.

A testvéremet a ház mögötti parkban egy padon fekve találtam, a feje vérzett, az újdonsült barátja pedig rajta ülve önkívületi állapotba üvöltözött, miközben pofozva próbálta élesztgetni az ájult öcsémet. Letéptem róla, és őrjöngve kérdeztem, hogy mit csináltak, mit vettek be, de a fiú beszámíthatatlan és rémült volt.  Menekült volna, menteni akarta a bőrét, ezért bedobta a hazugsággal megfűszerezett mentőmondatát, miszerint „Csak gyógyszert vettünk be”, majd úgy tűnt el az éjszakában, hogy soha többé nem láttam. A barátnőm villámgyors diagnózisa pedig gondolkodni sem hagyott:

- Eszméletlen, hívd a mentőket!

Papucsban futottam éjjel az utcán, remegő lábakkal, kétségbeesve az első telefonálási lehetőségig.A mentőket – a megszerzett információk alapján - gyógyszermérgezéshez hívtam ki, és az érkezésükig zokogva tartottam az ölemben az eszmétlen testvéremet, imádkozva, hogy túlélje a történteket.

Óráknak tűntek a percek, tehetetlen voltam, a földön guggolva aggodalommal telve csak az ösztönöm tartotta bennem a lelket. Kipakoltam a zsebeit az iratait keresve, amikor megtaláltam az addig csak filmekből ismert kiskanalat (alján a melegítés nyomaival) és szörnyű sejtésem támadt: Ez nem gyógyszer! Ez kábítószer túladagolás!
A felismerésem megmentette az életét.

A mentőorvos szerint pár percen, és ezen információn múlott, hogy még tudtak segíteni rajta.

A családunk élete egyetlen nap leforgása alatt megváltozott, dehogy mivel jár egy heroinfüggő hozzátartozójának lenni, még aznap éjjel megkóstolhattam.

A kórház sötét folyosóján a falnak dőlve sírtam, és vártam, hogy valaki tájékoztatást adjon a testvérem állapotáról, amikor elsétált mellettem egy „fehér köpenyes” és flegmán csak annyit mondott: -„Nem most kéne sírni!”

Az öcsém túlélte, de ekkor még senki nem tudta, hogy egy húszéves kálvária veszi kezdetét. A kábítószer-függőség súlyos rabláncait a használó és családja éppúgy cipelik, ezért segítség kell a gyógyuláshoz, a pokolból kivezető út megtalálásához. Nem dughatod homokba a fejed, és nem adhatod fel, mert életek múlhatnak a pillanatnyi döntéseinken.

… pedig a Segítők köztünk élnek!

Egy hozzátartozó