Sokan, amikor megtudják, hogy drogfüggőkkel foglalkozunk, elborzadnak.

• Pfúú! Nem féltek? Nem bántanak? Nem szomorú? – kérdezik.

Ezek a gondolatok leginkább a filmekből és a sokak által valósnak vélt TV-műsorokból fakadnak. Az innen származó alapok szerint a „drogos” általában:

• egy mindenre elszánt fazon, aki meglopta, kinyírta, belőtte, becsapta tevékenységeket folytat csupán,

• küllemét tekintve vézna, sápadt, beesett arcú, koszos karakter, akinek a kezéből tű áll ki, vagy fog majd,

• cuccért prostituált,

• egy pucéran szaladgáló senkiházi, aki lélekszakadva rohangál a valós világban az általa validnak vélt, de más által nem látott fantázia lények és azok tettei elől,

• spangli lóg ki a szájából, és agyal valahol a saját szövevényes világában, esetleg művészkedik,

• zacskóból belélegzik valamit (Igen, a szipus! – sóhajt fel most az olvasó),

• vagy fehér port az orrába felszippantó, pörgős, kokszos, misztikus, flancos bulikba járó női és férfiarcok, hogy a felső régiókba is betekintsünk.

Na, ezek a tuti sztereotípiák, amikkel semmire nem megyünk, csak lehet gyűlölködni, nyammogni rajtuk. Kb. így: „Megérdemlik.”, „Miből csinálják?”, „Minek ezeknek segíteni?”, „Pusztuljanak!”.

DE! Mi nem ezt láttuk és nem ezt látjuk:

A fentiekből töredékeket, viszont mély emberi és családi történeteket, drámákat, elakadásokat, amik enyhítésre, segítségre, változásra várnak.

Miért akarjuk ezt csinálni? Mi tart itt, mi ebben a jó nekünk?

Megtisztelő, amikor valaki beavat az életébe, és megosztja a nehézségét. Esetleg segítséget kér magának vagy szerettének.

A segítés izgalmas folyamat. Odafigyelés, ráhangolódás, folyamatos agyalás, reagálás, tükrözés, útkeresés, visszajelzés, közös munka.

De mit tudunk mi segíteni?

• Csökkentjük az ártalmat – ha ezt hagyják nekünk.

A HIV, HCV, STD terjedésének csökkentése közegészségügyi és magánérdek egyben.

• Támogatjuk a változásra való hajlamot.

Meglepő lehet, hogy az ártalomcsökkentéssel ezt tesszük. Azonban így a klienst benntartjuk vagy beirányítjuk a szociális egészségügyi rendszerbe, amivel egyben a változást facilitáljuk.

• Folyadékot pótolunk. (Ld. remek napközis teát főzünk.)

• Sokat beszélgetünk.

Van olyan, akinek csak a DPA-ban van napi beszélgetése. A „Hogy vagy?” végül segítői beszélgetésbe torkollhat. Ez egy amolyan segítői perverzió: keressük az alkalmat, készen állunk, hogy belépjünk, motiváljunk.

• Lakhatást szervezünk.

Sokaknak az utca után a hajléktalanszálló lehet az első lépcső.

• Internetezésben, munkakeresésben segítünk.

A munkakeresés alapja az email cím, a számítógép használatában való jártasság, aminek nincs mindenki birtokában.

• Adományokat osztunk a kapacitásainknak megfelelően.

Élelmiszert és ruhát adunk, mert enni azért kell és valamit viselni is.

• A segítség elkél a környéken élők egy részének is. Többen visznek ruhaadományainkból, könyveinkből, mint azt gondoltuk volna.

• Folyamatosan bővítjük az információinkat, intézményi kapcsolatainkat az egészségügyi és szociális ellátást illetően, hogy megfelelő helyre küldjük a hozzánk fordulókat.

Az eredeti kérdésekre válaszolva:

• Nem félünk? Nincs mitől és kitől. Segítségkérő embertől főleg nem…

• Nem bántanak? 20 év alatt kétszer fordult elő, hogy veszélyben voltunk. Azokat sem a köztudatban drogként létező szerek okozták (erről majd máskor), hanem első alkalommal a gyógyszer és alkohol keverékének az egyénre okozott hatása, másodszor pedig egy pszichés probléma volt az alapja, ráadásul ekkor nem is droghasználó volt agresszív velünk. Bántódásunk egyszer sem esett.

• Nem szomorú? De... Sokszor szívfacsaró, azonban a segítségnyújtás nekünk is segít ezekben a helyzetekben. A siker pedig megkönnyebbülést hoz, serkent. Emellett nem véletlenül képződünk, van team munkánk, szupervíziónk.

A képzelt beszélgetés közben megy az analízis, ami alapján fiktív partnerünk furának lát, hősnek vagy bolondnak titulál minket. Főleg, mikor megtudja, hogy ez már kb. két évtizede tart. Nagy öröm számunkra, hogy aki tudja, mit csinálunk és miért, az általában respektálja a munkánkat.

Varga Mónika