Mari vagyok, 50 éves szexmunkás. Én ugyan kurvának hívom magam, de az alapítványosok szexmunkásnak neveznek, és ez jobban tetszik. Olyan elegáns!
Nem szeretem a munkám, de az az igazság, hogy nem értek máshoz. Mióta az eszemet tudom, ezt csinálom. Dolgoztam én gyárban is, mert muszáj volt, de hát úgy hozta az élet, hogy a két gyerek jött, az apjuk meg ment. A nyolcban laktam, azon a részen, ahol sokan csinálták, valahogy adta magát, hogy én is. Nem szoktam azon gondolkodni, miért.

Régen jobb volt. A Rákóczi téren sokan dolgoztunk, de mind ismertük egymást, ritkán cserélődtek az arcok. Feljártunk Bellához két fuvar között tisztálkodni, pihenni, híreket cserélni. Volt számunkra mindig tiszta törülközője, szappanja, meleg vize, kaptunk kávét és olcsón cigit. Keveset kért ezekért, a kisnyugdíját pótolta belőle. Meg persze kellett neki a társaságunk is. Olyan nyolckeres mádám volt ő.
Beszéltünk ilyenkor – mint minden más rendes asszony – főzésről, háztartásról, gyerekről, de a leggyakoribb téma a munka volt. Nagyon figyeltünk egymásra, mert a mi munkánkban különösen fontos volt a biztonság. Gumi nélkül soha! Ha valaki nem használt óvszert, azt megvertük. Ebben a stricik sosem vettek részt, mert nem tartozott rájuk. Akit egyszer megvertünk, egy életre megtanulta, hogy vigyázzon magára és a többiekre. Az ilyeneket mindig a kuncsaftok jelentették, mert ők sem szerettek volna valami betegséget hazavinni. Egyetlen dolgot nem szerettem, hogy gyakran bevittek a rendőrök, és sokat ültünk.
De mégis, a régi világ jó volt, összetartó és korrekt. Az árakban megállapodtunk, senki nem vállalt el olcsón fuvart. Nem úgy, mint most.

Manapság ez itt nem közösség. Nagyjából húszan dolgozunk a placcon, de mire megszokom az egyik arcot, jön másik három. Egyre fiatalabbak. Ezek bármit megcsinálnak kétezerért, pedig mindenki tudja, hogy a tarifa öt. Óvszer nélkül bármit! Jönnek vidékről, otthagynak két-három gyereket, aztán kurválkodnak. Azt mondják, hogy hazaküldik a pénzt, de látom, hogy nem. Drogoznak, isznak, eszük ágában sincs hazaküldeni, amit keresnek. Mondjuk abból a pénzből nem is lehet. A kétezer kell drogra, szállásra, ruhára, ennivalóra. Bár, amit ezek megesznek, nem kerülhet sokba…
Én ha rendőr lennék, bevinném mindet! Fúj! Utálom őket!
Előfordult, hogy segítettem egyszer-kétszer valamelyiknek, de nem fogok többé! Felvittem magamhoz, mert nem tudott hol mosdani és aludni, aztán az lett a vége, hogy vigyázhattam a lakásomra, mert a holmimat használták, és egy fillért nem kaptam érte! Ilyet többé nem csinálok!
Itt már nincs pénz! Van egy barátnőm, vele havonta kimegyünk Bécsbe, az mondjuk fizet, és néha ki lehet fogni olyan kuncsaftot, mint én a múltkor, amikor egy öregúr százezret adott három napért. De ritka az ilyen. Egyre ritkább.

Fárasztó ez. Itt állok napi 12 órát gyakran a semmiért. Ha legalább egy kényelmes papucsot tudnék szerezni. Ami szép és kényelmes.

Móra Gabriella írása