Viktort (40) a Drogprevenciós Alapítvány közösségi programjából ismerem, ami az alapítvány alacsony küszöbű szolgáltatása. A program célja az aktív szerhasználók állapotromlásának lassítása, életkörülményeik javítása, és igény esetén kezelésbe segítésük.

Móra Gabriella: - Hol élsz most?

Viktor: - Ez évszakfüggő, jelenleg az utcán.

G.: - Hajléktalan szállóra be szoktál menni?

V.: - Szállóra, ha nagyon szélsőséges az idő, akkor be szoktam menni, de egyébként nem, mert vannak fóbiáim. A bogaraktól irtózom, mert volt már hozzájuk szerencsém két alkalommal, így ezeket inkább elkerülöm.

G.: - Az utcán hol alszol?

V.: - Befejeztem az aluljárózást, mert veszélyes. Tavaly összesen hétszer támadtak meg. ...

Akkoriban valahogy minden összejött, összecsaptak a fejem fölött a hullámok. A családi életem zűrös volt, a párkapcsolatom tönkrement, munkahelyem nem volt, a felelősség viszont agyon nyomott.

Először a fizikai tünetek jelentkeztek, mint szédülés, nehézlégzés, zsibbadás, néha ájulás. Alig múltam húsz éves, gyakorlatilag semmilyen kórelőzményem nem volt. Az orvosom egy teljes körű vizsgálat után közölte, hogy fizikailag rendben vagyok, de a lelki problémáimmal a pszichiátriára irányított. Ez lett a poklom első lépcsőfoka…
A magánéleti problémáim viseltek meg a legjobban. A szerelmi bánatból egyetlen tollvonással lett depresszió és pánikbetegség, én pedig szó nélkül elhittem az orvosnak, hogy csak a felírt ...

A járdán ült a VIII. kerületben a templomhoz közel. Megörültem neki. 21 éve ismerem jobb, rosszabb állapotait látva. Számtalan újraélesztés után most éppen egészen jól néz ki. Na persze, ez szubjektív, mert több évtizedes utcázás, amit a drog és az utóbbi évek kannásboros léte is megspékelt, kortalanná tette.

Felismert, örült, megköszönte, majd beletuszkolta a zsebébe a neki hozott vaníliás batyut, de láthatóan, valami átfutott az agyán.

• Megkérhetlek valamire?
• Nem veszek bort Neked.
• Jó. Akkor elkísérsz?

A válasz után felcihelődött. Botját, hátizsákját, kínai kajás zacskóját összeszedve elindultunk.

Pár méter, de az életkorának nem megfelelő tempóval. Bőven volt időnk beszélgetni.

Legutóbb a ...

Céltalan „panel-proli” élet, egyhangú hétköznapok, nulla jövőkép. Hiába a család, a gyermek, a kilátástalanságot csak alkohol és drogok enyhítik. Még nem érzi a veszélyt, még van ereje dolgozni, edzeni, létezni, de kell neki a „flash”, ami feldobja az amúgy üresnek vélt életét.

A gyerekkori haver már a heroin rabja, és az elcsábított feleség sem állt sokáig ellen az opiát ígérte felfoghatatlan mámornak. Hosszantartó veszekedés, családi háború, és drámázás veszi kezdetét, de az eredménytelenség lassan felőrölte őt is. Harminc évesen a kudarc, öngyilkos gondolatot ültetett el a fejében, mikor újra bekopogott a haver ajtaján.

„Adjatok nekem is!” – kérte, és a barát, mint egy kívánságokat teljesítő ...

A halál gyorsan lopakodott, és beárnyékolta a serdülőkort. Elvitt mindenkit, aki fontos volt, apát és anyát egyaránt. Tesó nincs, a nagyszülők alkoholmámorban és homlokegyenest más értékrendben vegetáltak. Hozzájuk került. Nem támogatták a tanulás és a sport irányába sem. Visszatekintve azt mondhatnánk, viszonylag gyorsan ment minden a fűtől a cuccok mélységébe keményen 16 évig. Összesítve meg 20 év is van az. Mi maradt? Drogcimbik és semmi és senki más... Vagyis talán segítők a baptistáknál (Baptista Szeretetszolgálat), a Hollánban, a Csángóban, a Drogoplexben (Drogprevenciós Alapítvány)?

Ne is gondolkodjunk ezen tovább. Egy kis könnyebbség jött a nyugtatóktól, régen meg az opiátoktól.

Mindenki meghalt, aki fontos ...